A szépség és nőiesség demonizálása és összefüggései okkult szemléletek szerint

Egyes források szerint Azaezelt angyalt azért rúgták ki a Mennyből, mert megtanította az embert sminket használni. A smink és a szépség demonizálása nem meglepő, hiszen a hiúsággal és a bujasággal, valamint vallási rituálékkal is összeköthető az alkalmazása. A következő cikkemben a szépség demonizálásáról szeretnék majd elmélkedni. Hosszú ideje foglalkoztat teológiailag, történelmileg és forráskutatásilag a téma, emiatt igyekeztem összegezni, amire eddig jutottam a kérdéskörben. Ez persze a saját elmélkedésem, ami éjjelente ébren tart, miközben egyre mélyebbre süllyedek a nagyvilág kérdéseit összetartó nyúlüregben, de talán a cikk másoknak is legalább annyira érdekes lesz és legalább annyira érdekes gondolatokat felvet, mint amilyeneket nekem is.

Amikor az ókor leghatalmasabb istennőit megfigyeljük a politeista vallásokban, mint például Inanna istennőt a mezopotámiai pecséteken, Isis-t egyiptomi templomfalain, Astartet kánaáni sztéléken, vagy Aphroditét görög vázákon – mindegyikük ott van, hangsúlyosan festett szemekkel, ékszerekkel borítva, olyan szépséggel, amely nem pusztán esztétikai, hanem hatalmi jelentőséggel bír. Az ókori Egyiptomban a szemfestés, a kohl nem hiúság volt. Nem is kifejezetten smink a mai értelemben. Sokkal inkább rituális módja annak, hogy az ember kapcsolatba lépjen az istenivel. A későbbi monoteista hagyományokban azonban, ami korábban szent volt, az később démonivá lett. Pedig, a kohl nem csak, hogy szépítette a szemet, de egyes vélekedések szerint védelmet nyújtott a napfény és a fertőzések ellen is a sivatagban. Hórusz szeme – a wedjat – a teljesség, a gyógyulás és a rend jele.

Inanna, Sumer nagy istennője, akit később Akkádban Ishtarnak hívtak, volt a szerelem és a háború istennője – és ez nem ellentmondás, hanem pontosan ez a kettősség volt a lényege. Niusziana néven asztrális istenként, „a reggeli felmenetel csillagaként”, azaz a Vénusz bolygó reggel keleten látható, Hajnalcsillag alakjaként is tisztelték.

A nagyon nyílt, testi szexualitás már a legkorábbi sumer költészetben is jelen van, és ugyanez a vágy jelenik meg a későbbi akkád hagyományokban is.. Ide tartozik a hieros gamos is. A hieros gamos egy szent házasságot jelölt, ami a mezopotámiai és sumér vallási világban egy rendkívül fontos rituális és mitológiai fogalom.

A termékenységet és bőséget jelképezte és legitimálta a királyi hatalmat. Leggyakrabban Inanna és Dumuzi párosát jelenítették meg. Ez egy rituális aktus volt, amiben a király Dumuzit jelképesítette meg, a főpapnő pedig Inanna képviselője volt.

Inanna és Isthar istennőhöz az emberek konkrét, testi és érzelmi problémákkal fordultak: impotenciával, viszonzatlan szerelemmel, szexuális frusztrációval. Emiatt az istennő a prostituáltak patrónusa is volt, ami jól mutatja, hogy a szexualitás az ő esetében nem erkölcsi kérdés, hanem hatalmi és vallási tényező.

Astarté (többesszámban: Astarot, görögül: Asztarté) ókori kánaáni termékenység- és háborús istennő, akinek kultusza a bronz- és vaskori Levante területén virágzott. Az istennő neve a mezopotámiai Istár (Isthar) nevével rokonítható, nevük jelentése (’esthajnalcsillag/Vénusz’) és tulajdonságaik is megegyeznek egyes források szerint. Azonban az istennővel az Astarté papiruszokban is találkozunk. Az egyiptomi szövegekben az istennőt így jellemzik: „A lovak úrnője, a harci kocsi úrnője, aki Edfuban lakozik.”

A bibliai szövegekben az egyes számú Astóret és a többes számú Astarot forma is szerepel. Az Astóret név az istennőre utal, míg a többes számú Astarot alakkal tágabb értelemben a bálványokat, hamis isteneket jelölik.

Aphrodité esetében a kutatás régóta feltételezi a keleti kapcsolatot, különösen Astartéval. Hérodotosz és más ókori szerzők is utalnak arra, hogy az Aphrodité Ourania kultusza Levantéból, föníciai közvetítéssel érkezett a görög világba. Ciprust tekintjük Aphrodite szülőhelyének (ami föníciai gyarmat volt).

Az istennő a szépségértől a legismertebb. A charis fogalma, ami egy isteni szimbólum a kegy, a báj, a vonzerő kapcsolatában, arról mutatkozik meg, hogy az istennő szépsége ellenállhatatlan, de nem csak a halandóknak, hanem az isteneknek is. Aphroditénak van egy öve, a mágikus öv, amely "szerelmet és vágyat kelt mindenben" (Iliász XIV). Még Héra is kölcsön kérte tőle egyszer az Iliászban, hogy elcsábítsa vele a férjét, Zeuszt. De nem csak ez érdekes Aphroditénál. Fontos megemlíteni, hogy a görög isteneknek többféle attribútumai és epitheonja voltak, s ezen funkciókon értették meg őket a közösségek. Ezek nem egyszerű jelzők, hanem az isten egyéb arcai voltak. Például Aphrodité Ourania („Égi Aphrodité”) jelzi azt az aspektust, ahol a szerelem, a vágy és a szépség nem pusztán testi, hanem kozmikus eredetű erő. Az istennőt a Vénusz bolygóhoz kapcsolták, ami kapocs Inanna és Istár felé.

Azonban az Aphrodité Areia, a „harcos Aphrodité”, mely leginkább Spártában volt ismert, az istennő a harcias alakjáról tett tanubizonyságot. A mítoszokban Aphrodité csatába vágtat Árész oldalán és maga is részt vesz a gigászok elleni küzdelmekben. Aki képes vágyat ébreszteni, az képes pusztítani is.

Astaroth az Ars Goetia és a középkori grimoire-hagyomány szerint egy démon nagyherceg a Pokolban. Azonban, ha filológiailag és kulturálisan visszavezetjük az eredethez, egyértelmű a kapcsolat Astarte és a felsorolt istennők alakjával, ugyanis a szexualitás demonizálva lett a kereszténység terjedésével. Astarte nevét az Ashtoreth formává alakították, ami a szégyent is jelentette. Ez nem csak névjáték, hanem tudatos stratégia volt, hogy elforduljanak az istennőtől. Jahve kizárólagosságának biztosítása volt a lényeg.

Astaroth pecsétje a demonológiában, vagyis sigilje, geometrikus, stilizált forma – de ha ismerjük az ókori ikonográfiát, felismerhetünk benne elemeket. Ezek a kígyó, ami Astarte istennő termékenységszimbóluma, valamint csillag-szerű központi elem, ami a Vénusz bolygót jelképezi, illetve a háromszög, ami egy férfi és női princípium.

A zsidók misztikus írásában, a Zóhárban és a középkori Alphabetum Siracidis rabbinikus szövegben Lilith volt Ádám első felesége, aki később szukkubusszá vált. Lilith elhagyta Ádámot és megtagadta, hogy visszatérjen az Édenkertbe, miután párosodott Samael arkangyallal. Lilith nem akar házasságot vagy pedig alárendeltséget. Ő szabad, függetetlen szexuális lény – pontosan úgy, ahogy Inanna/Ishtar is volt.

De kicsoda Lilith?

Lilith egy demonizált alak. Mezopotámiában a lilitu nevű lények éjszakai démonok, akik magzatokat rabolnak és férfiakat csábítanak. Ősi sémi hitekben pedig egy termékenységistennőről beszélünk. A matriarchátus hanyatlásával és a patriarchális rendszerek felvételével, ahogy a női és férfi oldal is teljesen kettévált, a női oldal árnyékba kényszerült a férfi pólussal szemben. Itt jön képbe az, hogy Lilith neve az asztrológiában is szerepel a Fekete Hold Lilithnél. Ez a Hold párja, A hold árnyoldala, a pszükhé, avagy a lélek szimbóluma. Olyan árnyoldalunkat mutatja meg, amit eddig nem fedeztünk még fel. S egyben kapcsolódik az önmegvalósításhoz is, ami Lilith szimbóluma.

Egyes tradíciók szerint, Naamah és Qedeshah is hasonló szukkubusz démonok, mint Lilith. Az ókori Astarte-templomokban voltak qedeshot-ok, rituális prostituáltak, akik szent szexuális aktusokat végeztek a termés és termékenység biztosítására. (Ide kapcsolódik a hieros gamos, a hierogámia!) De, a héberek nem értettek ezzel egyet. A demonizálás tehát itt is láthatóan formát öltött. Azzal, hogy Astarte a későbbiekben Astaroth-tá lett, a rituális "papnők" szukkubusszá lettek a demonológiában.

Miért fontos a vénusz? Nos, a Vénusz bolygó nevét a római Vénusz istennőről kapta, aki Aphrodité római megfelelője. De a korábban említett istennők is kapcsolatban állnaka vénusszal. A Veneris dies, avagy Vénusz napja, a péntek, a szerelmi mágiák ideje volt az ókorban. Ide kapcsolódtak a szerelmi rituálik és mágiák, valamit szertartások. Mellékes információ, hogy Lucifer neve is az esthajnalcsillaghoz, vagyis a Vénusz bolygóhoz kapcsolódik.

Az irodalom katalógusokat készít a kultúrák „veszélyes” elemeiről, és ebbe a kategóriába kerül a női szépség, a szexualitás és a rituális tudás. Mary Douglas antropológus (Purity and Danger, 1966) szerint a társadalmak határokat húznak "tiszta" és "tisztátalan" között – és ezek a határok nem természetiek, hanem társadalmi konstrukciók. A patriarchális rendszerben a nők szükségszerűek, de ugyan akkor veszélyesek és a vágy forrásai. Ez pedig tisztátalan. Így lett a női szexualitás és az ősi istennők, akik érintették ezt a témakört, demonizálva.

Pythia's Moon